Úgy alakult, hogy munkahelyem által szükséges eltöltenem néhány hetet Franciaországban, egy testvérgyárban, ahol ugyanolyan berendezéseket gyártanak, mint amilyenekkel én is dolgozom.
Mondjuk az a jó benne, hogy hétfőn szóltak, valószínűleg csütürtökön jönni kell. Jobban örültem volna, ha kicsit hamarabb, de hát ilyen az élet - változatos, ebből következik, hogy nem unalmas.
Ma hajnali 4-kor szépen útra is keltünk Ferihegy 1 felé (2 óra alvás után). Még sosem repültem...
Hét óra után párc tízperccel oda is értünk, szépen becsekkoltunk, aztán elidőztünk a váróteremben. A check pultnál a kisasszony mondataiból úgy értelmeztük, hogy 8:20-tól lehet felszállni a gépre, még szerencse, hogy előtte 5 perccel odamentünk. Kiderült, hogy pont ellenkezőleg, addig kell túlesni az átvilágításon...
A géphez busszal vittek, ami azt jelentette, hogy a busszal szemben állt egy repülő, kb. 20 méterre, és odáig gurultunk.
Hasonló busszal utaztunk olyan "sokat" a repcsiig
A gépre felszállva köszöntem szépen magyarul az utaskísérőnek, aztán rá kellett jönnöm, hogy a gép személyzete német :) De, hogy hol tanultak angolul, azt nem tudom, mert nem sokat értettem abból, amit a hangosbeszélőbe karattyoltak.
A felszállás nem volt gáz, egész jól húz a gép, aztán a levegőben míg elértük a repülési magasságot, néha kicsit érezni lehetett jó kis g erőhatásokat. Bár biztosan közel sincs a vadászpilótákat érőkhöz.
Tájkép a magasból
Párizs fölé sajnos felhős időben érkeztünk, így volt részünk felhőtakarón való átkelésben is. A pilóta egész finoman tette le a gépet, rosszabbra számítottam. Szépen lesétáltunk (vízszintes hosszú mozgófolyosót is igénybe véve) a csomagjainkért. Kicsit aggódtam, mert elég nehezen akart megérkezni az én bőröndöm.
Repülőnk
Ekkor olyan fél 12 felé járhatott az idő, így főnököm javaslatára kipróbáltuk a reptér éttermét. Ami nem volt vészes, csak nem nagyon beszélnek angolul (amúgy sehol sem), vagy csak nem akarnak, és a steaket véresen szeretik. De sebaj, éhesebb voltam, minthogy ezzel foglalkozzak.
Fogtunk egy taxit, mert annak ellenére, hogy azt mondták, hogy van közvetlen buszjárat a Montparnasse-ra nem nagyon találtuk meg a térképen. Egész hamar beértünk, bár kisebb dugó az volt útközben. Itt sikerült megvenni automatából a vonatjegyet a TGV-re. Aztán még volt olyan 50 percunk a vonatindulásig...
Az Eifel-torony pedig itt van csak egy köpésre...bár elég nagyot kell köpni, azt megmondom.
Gyorsan kerestünk egy csomagmegörzőt, ahová 72 órára 9,5 eur-ért be lehet rakni a csomagokat egy akkora szekrénybe, hogy mindhármunk utazója befért. Igazán adhattak volna valami kedvezmény, elvégre mi kevesebb, mint egy órára vettük igénybe. Aztán go to metró, persze előtte még Zalaegerszegen tartózkodó, amúgy párizsi lakos francia kollégámmal telefonon egyeztetve sikerült kisütni, hogy melyik metróval is kell menni a 14-ből. Jegyvásárlás, aztán gooo. Olyan hat megállót kellett utaznunk, és már láttuk is a tornyot. Persze ahhoz elég nagy, hogyha már látja az ember még elég messze legyen.
Nem volt sok időnk, így kiléptünk rendesen. A teret, amin áll sikerült elérni, de a lábát már nem tudtuk megtapogatni.
<=Ennyire sikerült megközelíteni.
Aztán rohanás vissza a metróra...aztán a csomagokért, feladatokat megosztva: ketten csomagok, egy fő pedig kideríti, hogy honnét is indul a vonat. Pár perccel indulás előtt fent is voltunk...nem kicsit dobott le minket a víz.
A Rennes-ig tartó út többé kevésbé alvással telt, no meg a TGV sebességének figyelésével (GPS-szel), ami sajnos az alvás és a nagy sebesség miatt csak azután volt lehetséges, hogy megálltunk egy helyen, de sajnos ezután egy lassabb szakas következett, ahol "csak" 160 km/h-val haladtunk. Na, majd hazafelé.
Rennes-ben hamar megtaláltuk az autókölcsönzőt, kicsit várni kellett, de megérte, mert egy A3-ast kaptunk. Nem rossz, csak lehetne egy kicsit több ajtaja a háromnál, mert így elég szar annak, aki hátra kerül. Bár amíg én vagyok a söfőr ez nem igazán zavar :)
Babráltunk egy kicsit a navigációval, mert nem sikerült név alapján megtalálni a helyet, ahova mennünk kellett volna, de a térképen sikerült kiszúrni, így hamar jó irányba keveredtünk.
Chartres-de-Bretagne-ban hamar megtaláltuk a gyárat (mivel szépen ki van táblázva). Aztán nem sikerült bemenni, mert mint később kiderült fél 5 után már nehezebb a bejutás, és a fogadó személyünk nem vette fel a telefont. Végül sikeresen előkerült, de nagyon sietett. Mondta, hogy kövessük a kocsját (kocka 1.2-es corsa), és megmutatja a szállásunkat. Elég szépen küldte a kis kocsinak a városka szűk utcáin, ami ezt azzal hálálta meg, hogy fújta kifelé az olajos füstöt :D
A szállásunk egy nagyobb házban van, bár kivülről nem is tűnik olyan nagynak, amiben több lakás van. Hárman kapunk 2 szobát, én vagyok a szerencsés, aki egyedül lehet. A házinéni persze nem beszél semmilyen külföldi nyelven, vagyis egyen, ami nekem külföldi, de neki az anyanyelve...azért kézzel-lábbal elmutogatja, hogy hetente egyszer kell takarítani, a szemetet szelektíven kell kidobni.
Irány a bolt, hogy legyen valami reggelink. Gyorsan felvásárjuk csak a legszükségessebeket. Aztán gyerünk vacsorázni, sikerül választani egy egész pofás kis olasz éttermet, ahol a pincérnő valamennyire beszél angolul. Nekem ízlik a pizza, a többiek kicsit ízetlennek találják az ételt (lasagne és bolognai).
Végül vissza a szállásra, hullafáradtan majdnem 15 óra utazás után álomra hajtom a fejecskémet. (Nem basztam oda...)
